Utálni bolondulásig
A Policy Solutions politikai elemző és tanácsadó intézet felmérése szerint az ellenzéki szavazók csaknem harmada (29 százalék) nem örülne annak, ha fideszesek költöznének a szomszéd lakásba. A fideszesek ennél valamivel megengedőbbek, ötből csupán egy fideszes nem repesne a boldogságtól egy ellenzéki szomszéd beköltözése esetén. Az ellenzéki válaszadók 44 százaléka szerint teljesen kizárt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön egy fideszessel, míg a Fidesz szavazóinak többsége – 58 százalék – nem zárkózna el egy ellenzéki szavazóval való intim kapcsolattól.
Ugye, emlékszünk még a pirézekre? Ezt a nemlétező népcsoportot a Tárki közvélemény-kutató cég munkatársai találták ki. A magyarok idegenellenességét kívánták vizsgálni és 2006 júniusában a felsorolásba betettek egy fiktív etnikumot is, azt vizsgálva, hogy velük szemben is megjelenik-e az elutasító attitűd vagy sem.
Nos, megjelent. Nem kicsit, nagyon. 16 évvel ezelőtt, 2006 júniusában a magyar lakosságnak még csupán 59 százaléka utasította el a pirézek esetleges idetelepülését, alig több mint fél évvel később ez az arány 68 százalékra nőtt. Hogy ma mekkora lenne ez a szám, jobb, ha nem tudjuk. Pedig a pirézek – szemben a tatárokkal – nem irtották ki a lakosság nagy részét, és még azzal sem vádolhatjuk őket, hogy megszállóként 150 évig tartózkodtak volna az országban. Nem hagytak ránk idegen eredetű szavakat, fürdőket és minareteket, s nem hígították a magyarság génállományát mindenféle bizonytalan eredetű DNS-ekkel. És nem az ideiglenesen hazánkban állomásozó piréz csapatok katonáinak adták át egykori újságcikkek szerint az öröklakásokat.
Tegyük hozzá, hogy a magyar emberek nem csupán az idegeneket szeretik utálni. Bizonyára a kormány milliárdokba kerülő gyűlölet-kampányai is rásegítettek erre, de valljuk be, a mások utálata ösztönösen sem idegen tőlünk. Szeretjük utálni a tanárokat (állandóan rinyálnak, közben meg ott van nekik a nyári szabadság), az orvosokat (csak a zsebük érdekli őket, hogy rohadnának meg, ahol vannak), a modelleket (persze, nekik könnyű, mindenkivel lefekszenek, és közben beutazzák a világot), az énekesnőket (csak tátognak pléjbekkre), az ételfutárokat (lassan hozzák a pizzát), de nem túl népszerűek a ruhatáros nénik sem. (Előadás előtt még csak-csak, de amikor előadás után úgy mozognak, mint egy altatásban lévő beteg lajhár, s ráadásul a mellettünk álló, tolakodó tetűnek előbb adják oda a kabátját, akkor a tetszési indexük a statisztikai hibahatárt jóval meghaladó mértékben csökken.)
És nem szeretjük a tévés személyiségeket (ha meglátunk egyet az utcán, kiderül, hogy sokkal öregebb és alacsonyabb, mint a tévében), az újságírókat (hazudnak, hiába mondta Deák Ferenc, hogy igazat kell írni.) És persze nem szeretjük a politikusokat sem (pedig, szemben az újságírókkal, nem mindegyik hazudik, csak az, amelyiknek mozog a szája).
Tegye a szívére a kezét kedves olvasó! Ugye, Ön sem örülne, ha a gyereke egy piréz gyerekkel barátkozna?
