Megbélyegezte a hatalom, ezért nem hívják fellépni a 120 ezer forintos nyugdíjból tengődő Galkó Balázst
Amikor 1968-ban a Ki mit tud?-ban versmondóként országos hírnévre tett szert, már kikövezett úton haladt tovább. Színészi diplomával játszott a Nemzeti Színházban, a 25. Színházban, Szolnokon, Miskolcon, Kecskeméten, Sopronban, majd a fővárosi Újszínházban. Önálló estekkel is fellépett, a nagyközönség az azóta már megszűnt Filmmúzeum csatornán hallhatta utánozhatatlan, férfias hangját. Aztán ez a hang elhallgatott. Ő úgy gondolja, elhallgattatták.
– Napra pontosan emlékszem rá, mikor került bélyeg a homlokomra – mondta Galkó Balázs a Blikknek. – Amikor népünk vezetői az Operaházban ünnepelték a sokadik Alaptörvény beiktatását, az utcán pedig ezrek tüntettek 2012-ben, én az alkalmi színpadon verset mondtam, és elénekeltettem az emberekkel a Szózatot. Azóta persona non grata vagyok a hatalom szemében, és ezt lépten-nyomon éreztetik is velem. Ha olykor jelentkezem egy szerepre, vagy épp hívnak, eltelik néhány nap, majd üzennek, hogy bocs, mégsem rád gondoltunk. Színész vagyok, a sírig az is maradok, de ha nem ilyen igaz ember Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója, már semmi közöm nem lenne ehhez a gyönyörű hivatáshoz. Ott még három darabban van kisebb-nagyobb szerepem, de ezekből – sajnos – nem tudok megélni.
– A nyugdíjam 120 ezer forint, nem akarom elmondani, hogy ez mire elég. Egyedül élek, egyre kilátástalanabb helyzetben…
Hiába a rengeteg film, színházi előadás Galkó Balázs mögött, s hiába dolgozna, nem kérnek belőle. Így aztán néhány hónappal ezelőtt a közösségi oldalán különleges felhívást tett közzé. Ebben leírta, hogy bármit elvállal. Bármit, amiből megélhet. Versmondást, statisztálást, családi ünnep szervezését, gyermekfelügyeletet, kutyasétáltatást…
– Nem szégyellem, ahhoz, hogy jusson pénz ételre, a számlák befizetésére, az életre – folytatta Galkó Balázs –, dolgoznom kell. S ha ezt nem hagyják, magamnak kell megoldanom. Szomorúan közlöm, hogy egyetlenegy kutyát sem tudtam sétáltatni, mert senki nem keresett ezzel a lehetőséggel. De... mégsincs bennem fortyogás, vagy valamiféle lelket emésztő düh. Inkább Peter Brook egyik remek gondolatát idézném: „Üres térben mozgok, de nem adom fel”. Tudom, hogy őrangyalok vigyáznak rám. Hiszek benne, hogy megváltozik körülöttünk a világ, és a másfél millió honi éhezővel együtt, egyszer én is jól lakom. S talán akkor még statisztának is jó leszek a színész diplomámmal. Mert most még erre a szerepre is alkalmatlannak találnak…
