A hajléktalanság nem bűn, hanem krízishelyzet

Somfai Péter 2024. október 6. 07:00 2024. okt. 6. 07:00

A szociálpolitika akkor lehet sikeres, ha a hátrányos helyzetű csoportokra kidolgozott elképzeléseket egy hosszútávú stratégia keretében próbálják megvalósítani. Erről beszélt a Hírklikknek Rauh Edit szociálpolitikus, akivel a most kezdődött hajléktalan népszámlálásról beszélgettünk. Magyarországon a hajléktalanságban élők becsült száma 30 000, de körülbelül tízszer ennyi ember él bizonytalan vagy elfogadhatatlan lakáskörülmények között. Rajtuk kívül létezik egy mintegy 80 ezer lelket számláló csoport is, a tagjainak csak „tartózkodási helyük”, vagy csak „levelezési címük” van. Nem speciálisan magyar problémáról van szó. Európában a hajléktalanok számát 895 ezerre becsülik a nemzeti és helyi hatóságok által rendelkezésre bocsátott adatok alapján.

Mi változik attól, ha újabb számok kerülnek nyilvánosságra? 

Magyarországon nagyon sokféle statisztika forog közszájon a hajléktalan emberek számáról, s közöttük nehéz eligazodni. Sokszor a hajléktalanellátó-rendszerben található férőhelyeket veszik alapul, máshol kisebb mintákon alapuló felmérésekből indulnak ki. Ha valóban változtatni akarunk ezeknek az embereknek a sorsán, akkor egy ilyen kutatástól joggal várnánk el, hogy végre valós képet kapjon a helyzetről mind a szociális ellátórendszer, mind a kormányzat. 

Milyen új információt várnak ettől a speciális „népszámlálástól”? 

A „Február Harmadika Munkacsoport” és a Menhely Alapítvány minden évben megpróbál friss adatfelvételt készíteni a hajléktalanokról, mert felismerték, hogy Magyarországon egyre világosabban látszik egy negatív folyamat: a hajléktalan emberek száma növekszik, a szegénység kockázatával párhuzamosan a hajléktalanság is nő. A 2022-es adatok szerint a magyar lakosságon belül a relatív jövedelmi szegénység aránya 13 százalékos volt, a súlyos anyagi és szociális helyzetben lévők aránya 10,4 százalék, a nagyon alacsony munkaintenzitású háztartásban élők aránya 3,8 százalék. Ezek közül az emberek közül sokan már elindultak a hajléktalansághoz vezető úton. Ha most ezeket az adatokat összeadjuk és összevetjük a teljes lakosság számával, olyan elgondolkodtató eredményt kapunk, ami világosan tükrözi az ország valós gazdasági helyzetét. Ez a válasz a kérdésre. De továbbmennék. Bonyolítja a probléma kezelését, hogy társadalompolitikai, ezen belül szociálpolitikai szempontból a szegénység kockázatával nő a hajléktalanság kockázata is, továbbá a társadalmunk idősödik, és gyakorlatilag ez a hajléktalanok körében is egyre szembetűnőben jelentkezik. Ha megnézzük a hajléktalan csoport korfáját azt látjuk, hogy a 40 évesnél fiatalabbak viszonylag kevesen vannak, viszont 10 hajléktalanból négy már betöltötte a 60. évet, és egyre több a 70 éven felüliek száma. Ezeknek az embereknek is van, vagy volt családja, többüknek gyermeke is. A nők esetében akár 2-3, vagy még több gyerekről is tudunk. Erre is megoldást kellene találni. Azt mondanom sem kell, hogy a hajléktalan emberek, különösebben az idősebbek, a társadalom legkiszolgáltatottabbjai. Kell ennél több ok, hogy figyeljünk rájuk? 

Ha az utcán megkérdeznénk tíz embert, hogyan lehetne a hajléktalanokon segíteni, nyolc biztosan tanácstalanul tárná szét a karját…

Ez valóban nagyon nehéz és szerteágazó probléma. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy akik az életük egy bizonyos szakaszában az utcára kerültek, azok biztosan maguk is okolhatók ezért. Feltételezik, hogy biztosan alkoholisták lettek, munkakerülők, szembekerültek a családjukkal… Vannak ilyenek is, de a többség lehet, hogy csak képtelen az élete irányítására, ezért nem szabadna senki felett pálcát törni. Akik tőlünk nehezebb, rosszabb helyzetben vannak, és nem tudnak önmagukon segíteni, azok mellé valakinek, valakiknek, oda kell állnia, és a szolidaritás meg a szeretet elve, az emberi méltóság tisztelete alapján segítenünk kell nekik. Ahhoz, hogy segíteni tudjunk, nagyon fontos megtudni, hogy ezeknek az embereknek milyen szükségleteik, milyen kapcsolataik vannak, milyen az egészségi állapotuk. Milyen jövedelemmel rendelkeznek. Ez utóbbiról szinte nem is beszélhetünk, mert a 2024 elején készült felmérés szerint ezek az emberek átlagosan 69 ezer forintból élnek. 

Ez megdöbbentő!

Ezért is mondjuk, hogy nem szabad e probléma felett szemet hunyni. A kirekesztettség, a hátrányos helyzet egyenes út a tömegessé váló hajléktalansághoz, ami a társadalom jobb körülmények között élő tagjaiban is rossz érzést kelt. Sokkal jobb közérzettel közlekednénk a városokban, az országban, ha nem azt látnánk, hogy nagyon rossz körülmények között élő, nagyon rossz mentális állapotban lévő hajléktalanok is élnek közöttünk. Akik vagy ennivalót, vagy pénzt kérnek, vagy újabban a betétes üvegeket visszaváltó automatáknál kérik el tőlünk az ötven forintot érő üvegeket, mert egyszerűen létezni szeretnének. Valószínűleg ezért keresik a megoldást a növekvő hajléktalanság megfékezésére a többi, talán nálunk gazdaságilag jóval tehetősebb uniós országban is. Ott is mindenki tudja, hogy a hajléktalanság nem bűn, hanem krízishelyzet, ezért tartom fontosnak és hasznosnak a most induló nemzetközi felmérést. 

A hírek szerint rákérdeznek az érintettek egészségi és demográfiai adataira, kifaggatják őket, mit tennének a helyzetük megváltozásáért. Jó helyen teszik fel ezt a kérdést? 

Tudom, ez így félremagyarázható. Talán kicsit populista is sokak szerint. Szociálpolitikusként a magam részéről mégis nagyon fontosnak tartom, hogy minél szélesebb ismerteket szerezzen az ellátórendszer ezeknek az embereknek az egészségi állapotáról. Egyrészt az utcán élnek, hajléktalan szállókban, olyan közösségi helyekre járnak, ahol például nagyon fontos, hogy annak, aki oda behúzódik ne legyen fertőző betegsége, mert a közösségére, de társadalmi méretekben is veszélyt jelenthetne. Ezeket a kérdéseket nagyon nehéz feltenni, mert a hajléktalan emberek érzékenyek, a szociális munkásoktól is hihetetlen empátiát igényel a velük való együttműködés. 

A másik oldalon meg kell birkózni az előítéletekkel is. 

Ismerjük a mondást: aki nem dolgozik, ne is egyék. A mi társadalmunkban a hajléktalan embereket kriminalizálják, sokan kikerülik őket az utcán, kitiltják a fedett aluljárókból, leszállítják a közlekedési eszközökről. Nagyon kevés segítséget kapnak. Csak azok tudják, akik benne élnek, milyen nehéz a szociális munkások dolga. Nem is beszélek az önkéntesekről, akik a szabad idejükben próbálnak segíteni a hajléktalan embereknek. Ezek hősök. Nagyon meg kellene becsülni őket! 

A nehéz sorsú embereket nem csak „megszámolni” kellene. Visszavezetni az életbe, a munka világába. Naiv elképzelés?

Ennek érdekében Budapesten nagyon sok minden történt az elmúlt években a Fővárosi Önkormányzat, a Menhely Alapítvány, a Február Harmadika Munkacsoport révén. Budapesten nagyon jól képzett, tapasztalt szakemberek dolgoznak a hajléktalanok érdekében. Az ország valamennyi megyéjében vannak sikeres kezdeményezések, működnek regionális diszpécser központok, vannak ellátó szolgálatok, intézmények, bár nem állítom, hogy valamennyi kifogástalanul elvégzi a munkáját. Ugyanakkor el kell mondani, hogy a szűkös erőforrásokból hosszú távú stratégiát nem lehet megvalósítani. Egyszerre, egyidőben több funkciójú ellátásnak, szolgáltatásnak kellene együttműködnie annak érdekében, hogy a hajléktalan emberek és meglévő családjuk rehabilitálhatók legyenek. Ehhez széles társadalmi konszenzusra lenne szükség, amiről most egyáltalán nem beszélhetünk. 

Mitől lehetnének eredményesebbek?

Ha az emberi méltóság megtartásának szükségletéből indulnának ki, ha ahhoz szabnák a szolgáltatásaikat. Azoknak a fedél nélkül maradt embereknek, akiknek családja van, lehetővé kellene tenni a családegyesítést. Ehhez persze előbb gondoskodni kellene arról, hogy az érintettek megfelelő mentális állapotba kerüljenek, mert csak így lesznek ismét alkalmasak a családi kapcsolatok felvételére. Olyan lakhatást kellene teremteni ezeknek a családoknak, ami a privát szférájukat is biztosítja, de ha ehhez nem kapcsolódik megfelelő foglalkoztatás, akkor soha nem fognak tudni teljes mértékben önállóvá válni. Nem mondom, hogy nincsenek elképzelések, sokfelé a szándék is megvan, igazából a probléma a szükséges anyagi források hiánya. És van még egy fontos dolog: ahogyan az oktatáspolitikában, vagy az egészségpolitikában, úgy a társadalmi alrendszerek működtetésében sem lehet évenként új irányokat szabni. A szociálpolitika akkor lehet sikeres, ha a hátrányos helyzetű csoportokra kidolgozott elképzeléseket egy hosszútávú stratégia keretében próbálják megvalósítani, amit sem a pillanatnyi politikai akarat, sem a különböző kicsinyes pártpolitikai érdekek nem faragcsálhatnak kedvükre.