Magyarországon a helyzet reménytelen, de nem komoly
Miért támogatnak a választók olyan jelölteket, akik szembemennek a demokratikus normákkal? Elég ellenálló a magyar demokrácia ahhoz, hogy kivédje az autokrácia kiépítésére irányuló törekvéseket? Ilyen és hasomló kérdésekre keresték a választ a Policy Solutions (PS) és a Friedrich Ebert Stiftung (FES) bécsi irodájának nemrégiben közzétett kutatásában. Összehasonlítva a felmérésben szereplő összesen nyolc európai országgal, a demokratikus kompetencia szintje Magyarországon a legalacsonyabb.
A nyolc országban (Magyarország, Szerbia, Ukrajna, Lengyelország, Svédország, Észtország, Németország, Spanyolország) elvégzett felmérés következtetései nem túl szívderítők a számunkra: a magyar választók nemzetközi összehasonlításban kevésbé büntetik a demokratikus normákat megsértő politikusokat. A párthűség erősebb szerepet játszik a politikai döntésekben, mint a demokratikus elvek betartása, és hazánkban alacsony a demokratikus kompetenciák szintje is.
A felmérésből az a következtetés is levonható, hogy a demokráciapártiak minden párt szavazótáborában többségben vannak, ám míg a kormánypárti szavazóknak csak 60 százaléka tartja fontosnak, hogy demokráciában éljen, addig az ellenzékieknek mintegy 90 százaléka.
Másokkal összehasonlítva, a magyar választók kevésbé büntetik a politikusokat a demokratikus normák megsértéséért. Magyarországon az átlagos szavazatvesztés, amit egy politikus a demokratikus elvek megsértéséért elkönyvelhet – 4,8 százalék – ez a legalacsonyabb érték a kutatásban vizsgált országok közül.
Csak látszólag meglepő, hogy az idősebb korosztályok – amelyek tagjai már éltek az egypártrendszer demokratikusnak nem mondható viszonyai között – általában kritikusabbak az antidemokratikus jelöltekkel szemben, mint a fiatalok.
A megállapítások nem a semmiből jöttek. Éltünk mi már olyan országban, amilyet Orbán Viktor és a Fidesz egyre erőszakosabb módon – legújabban például a választókörzetek társadalmi viták és szakmai egyeztetések nélküli „átigazításával” – kínál nekünk. Negyven évig tartott az „előző átkos”, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja. Persze, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart, a legtöbben azt gondoltuk, hogy az idők végezetéig.
Elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk.
A rendszer gonosz volt, cinikus, és a vége felé a mostaninál elviselhetőbb. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Nem is várta el, hogy higgyünk benne, megelégedett azzal, ha úgy tettünk, mintha rendben volna az, ami van. Tudtuk, hogy hazudnak, a hatalom is tudta rólunk, hogy tudjuk róla: egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, ám épp ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött – egészen addig, amíg össze nem omlott. Közben persze volt némi kis liezonunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságosdit. Nem tartott sokáig, de szép emléknek megteszi.
A mostani kutatás egyik fő megállapítása, hogy a magyarok számára fontos a demokrácia, de elégedetlenek annak állapotával. Most megint az van, ami egyszer már volt: a helyzet reménytelen, de nem komoly.
